[ Pobierz całość w formacie PDF ]
megint szabad vagyok és gyermekként állok az égbolt alatt? Ó,
milyen jó, hogy megszöktem, hogy megszabadultam! Milyen
tiszta, milyen üde itt a levegQ, milyen jó lélegezni! Ott, ahonnan
megszöktem, minden balzsamszagú volt, fqszer-, bor-, bQség-
szaga volt mindennek, lustaságszaga. Hogy gyqlöltem a gazda-
goknak ezt a világát, a dQzsölQk, a kockajátékosok világát! Hogy
gyqlöltem saját magamat, amiért oly sokáig maradtam ebben a
szörnyq világban! Hogy gyqlöltem, hogyan raboltam ki magam,
hogy mérgeztem, kínoztam, hogyan tettem öreggé és gonosszá
magam! Nem, soha többé nem képzelem, amit egykor oly szíve-
sen képzeltem, hogy Sziddhárta bölcs! De ezt az egyet jól csinál-
tam, ez tetszik nekem, ez dicséretes, hogy véget vetettem az
önmagam elleni gyqlöletnek, annak az ostoba és sivár életmód-
nak! Dicsérem az eszedet, Sziddhárta, hogy annyi évnyi ostoba-
ság után mégis volt egy jó ötleted, hogy csináltál valamit, hogy
meghallottad a madárszót kebledben és követted a hangját! Így
dicsérgette magát, így örült magának, s közben kíváncsian hall-
gatta a gyomrát, mely korgott az éhségtQl. Jókora darab szenve-
dést, jókora darab nyomorúságot kóstolt végig és köpött ki - így
érezte - ezekben az utóbbi idQkben és napokban. A kétségbeesé-
sig, a halál széléig rágta a nyomorúság eledelét. Jó volt így. Még
sokáig maradhatott volna Kámaszváminál, sokáig szerezhette
volna és pazarolhatta volna a pénzt, tömhette volna a gyomrát,
és éheztethette volna a lelkét, sokáig lakozhatott volna ebben a
puha, jól párnázott pokolban, ha nem érkezett volna el a tökéle-
tes vigasztalanság és kétségbeesés pillanata, az a végsQ pillanat,
amikor a folyó sodra fölé hajolt és kész volt véget vetni életé-
nek. Azon örvendezett, azon kacagott, azért sugárzott deres ha-
jával keretezett arca, mert átérezte ezt a kétségbeesést, ezt a
mélységes undort, és az mégsem gyQzte le, s hogy az énekesma-
dár, a vidámság forrása és hangja még mindig eleven volt ben-
ne. Jó dolog - gondolta -, ha az ember mindent saját maga ízlel
meg, amit tudnia kell. Hogy a világi gyönyör és a gazdagság
nem jó forrásból való, azt már gyermekkoromban megtanultam.
Tudni tehát tudtam régen is, de csak most éltem át. No és most
tudom valóban, nemcsak az emlékezetemmel, hanem a sze-
memmel, a szívemmel, a gyomrommal is. Jó nekem, hogy tu-
dom! Sokáig elgondolkodott átváltozásán, hallgatta a madarat,
amint örömében énekel. Mert vajon nem halt-e már meg ez a
madár, nem a halálát érezte-e? Nem, valami más halt meg ben-
ne, valami, ami már régóta halálra vágyott. Nemde ez volt az,
amit egykor, izzó vezeklQéveiben meg akart ölni? Nemde az Én-
je volt az, kicsi, aggodalmas és büszkén ágáló Énje, amellyel oly
sok éven át vívta harcát, s amely mégis mindig legyQzte Qt,
amely minden halál után mégis mindig megjelent, örömet til-
tott, félelmet ébresztett? Nem ez volt-e az, ami ma végre halálát
lelte, itt az erdQben, ennek a kedves folyónak a partján? Nem
ennek a halálnak köszönhette-e, hogy most újra olyan, mint egy
gyermek, tele bizalommal, félelmet nem ismerQn, örömmel tel-
ve? Most kezdte csak érteni Sziddhárta, miért harcolt hiába
bráhmanaként, vezeklQként ezzel az Énnel. A túl sok tudás aka-
dályozta a harcot, a túl sok szent vers, túl sok áldozati szabály,
túl sok lemondás, túl sok tevékenység és igyekezet! Tele volt
önhittséggel, mindig Q volt a legokosabb, a legszorgalmasabb,
mindig elQbbre járt egy lépéssel a többieknél, mindig Q volt a
tudós, a szellemi ember, mindig a pap vagy a bölcs. Ebbe a papi
létbe, ebbe az önhittségbe, ebbe a szellemiségbe húzódott be az
Énje, ott megkapaszkodott és nagyra nQtt, miközben Q azzal ál-
tatta magát, hogy böjtöléssel és önsanyargatással megölheti.
Most belátta ezt, és megéltette, hogy igaza volt annak a mélyrQl
jövQ hangnak, amely azt jósolta, hogy nincs tanító a földön, aki
megváltáshoz tudná juttatni. Ezért kellett a világba kerülnie,
átadnia magát gyönyörnek és hatalomnak, nQknek és pénznek,
kereskedQvé, kockajátékossá, iszákossá és harácsolóvá válnia,
míg meg nem halt benne a pap és a samana. Ezért kellett végül
ezeket a csúf éveket elszenvednie, viselni az undort, a puszta és
veszendQbe ment élet ürességét, értelmetlenségét, végig a kese-
rq kétségbeesésig, míg Sziddhárta, a kéjenc, Sziddhárta, a hará-
csoló is meg nem halt. Most meghalt az is, új Sziddhárta ébredt
fel az álomból. Ez is megöregszik, ez is meghal egyszer,
Sziddhárta mulandó, minden jelenség mulandó. Ma azonban ifjú
lett, gyermek, újdonatúj Sziddhárta, teli örömmel. Ezeket a
gondolatokat gondolta végig, mosolyogva fülelt a gyomra korgá-
sára, és hálásan hallgatta egy méhecske zümmögését. Derqsen
tekintett a folyó sodrába, nem volt még víz, amely így tetszett
volna neki, a tovahömpölygQ víz jelképe és mondandója még so-
hasem volt számára ily erQsen és szépen nyilvánvaló. Úgy érez-
te, hogy a folyónak valami külön mondanivalója van számára,
valami, amit még nem tud, ami még vár rá. Ebbe a folyóba akar-
ta ölni magát, ebbe fulladt ma bele a régi, a fáradt, a kétségbe-
esett Sziddhárta. Az új Sziddhárta azonban mélyrQl fakadó sze-
relmet érzett e sodródó víz iránt, és úgy döntött, hogy nem válik
meg tQle egyhamar.
A RÉVÉSZ
Itt szeretnék maradni, ennek a folyónak a partján - gon-
dolta Sziddhárta -, ugyanaz a víz ez, amelyen át a gyermekem-
berek közé vitt az utam, egy kedves révész vitt át a vízen, hozzá
szeretnék menni, az Q kunyhójából indultam el az új életbe,
amely most elöregedett és meghalt - hát ez a mostani utam is,
mostani új életem is ott vegye kezdetét! Szeretettel nézte a víz
sodrát, átlátszó zöld színét, titkokban gazdag rajzolatának kris-
tályos vonalait. Halvány gyöngyöket látott felszállni a mélység-
bQl, csendes buborékok úsztak a víztükrön, égi kékség verQdött
benne vissza. Ezer szemmel nézett rá a folyó, zöld, fehér, kristá-
lyos, égszínkék szemekkel. Hogy szerette ezt a vizet, hogy lelke-
sedett érte, milyen hálás volt neki! Szívében hallotta szólni a
hangot, az újjáéledt hangot, s az így szólt hozzá: Szeresd meg
ezt a vizet! Maradj vele! Tanulj tQle! Igen, igen, akart tQle ta-
nulni, akart rá hallgatni. Úgy tqnt neki, hogy aki ismeri ezt a vi-
zet és ennek titkait, az sok más dolgot is megért, sok titkot,
minden titkot. A folyó összes titka közül azonban ma csak egyet
észlelt, amely lelkét megragadta. Amit látott, ez volt: íme, ez a
víz folyik, folydogál, mégis mindig jelen van, mindig, mindenkor
ugyanaz marad, pedig minden pillanatban új! Ó, ki tudja ezt fel-
fogni, ki tudja megérteni! P nem értette és nem tudta felfogni,
csak sejtéseket érzett mozdulni lelkében, távoli emléket, isten-
hangzatokat. Sziddhárta felállt, testében az éhség sürgetése el-
[ Pobierz całość w formacie PDF ]